Tegnapelőtt néztem meg a Holnapután című filmet, és egy másik fejemben lévő téma mellett azon gondolkodtam, vajon miért lehet egy kialakult rajongóbázisa az ilyen alkotásoknak.

De ne rohanjunk ennyire előre, hisz a 2004-ben elkészült alkotásban számos más érdekességre is felfigyelhetünk, amiből Jake Gyllenhaal főszerepe, vagy a megfagyott Szabadságszobor csak a jéghegy csúcsa.

A történet szerint az emberiség mohó módon szipolyozza ki a természet erőforrásait, melyre a földanya válaszul különböző csapásokkal sújtja a föld lakosságát. A globális felmelegedés azonban paradox módon nem a hőmérséklet növekedésével, hanem drasztikus csökkenésével alakít ki viharokat, tornádókat, fagyokat különböző cellákban

Az egyik ilyen cella épp Észak-Amerika északi fele felé közelít, így az emberek elkeseredett versenyt futnak az idővel. Jack Hall (Dennis Quaid) ugyan előre jelzi az Egyesült Államok alelnökének a közeledő veszélyt, ám ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a jelszó most is: első a gazdaság, aztán jöhet az emberek biztonsága. Amikor pedig láthatóan beüt a krakk, sokaknak már késő.

Sam Hall (Jake Gyllenhaal) két diáktársával (Emmy Rossum, Arjay Smith) egy tudományos középiskolai versenyre érkezik New Yorkba, Manhattanbe, amikor a helyzet fokozódni kezd. Apja, Jack, aki épp délen állomásozik, elhatározza: útnak indul megmenteni fiát, és mindazokat, akik a központi könyvtárban keresnek menedéket.

A történet kiindulóalapja nagyjából ennyi, és nem is szolgál különösebb meglepetésekkel. Sablonos párbeszédek, különféle motivációk és drámai jelenetek, valamint nagy tanulságok. Meg párbeszédek arról, etikus-e könyveket égetni a túlélés érdekében akkor, ha ez az egyetlen megoldás. Nem gondolnám, hogy bárki is azért emlékezne erre a filmre, mert a sztori annyira magasröptű lenne.

Ahogy azonban telnek-múlnak az évek, és az ember egyre többet néz, egy korábban klasszikusnak nevezhető alkotásnál is felszisszen, ha valami orbitális baromság történik a képernyőn.

Az például még védhető, hogy egy tudós számításai alapján nem kezd azonnali evakuálásba a kormány, de az kevésbé, amikor nem is annyira burkoltan a szemébe mondják, hogy badarság, amiről beszél. Főleg, ha Indiában nem sokkal korábban hózáporok alakultak ki teljesen indokolatlan módon.

Ahogyan azt is nehezen tudom elképzelni, hogy ha egy városban épp három tornádó tombol egymástól alig pár kilométerre, akad olyan tv stáb, ami helikoptert küld a levegőbe, vagy riportert az utcára.

Mégsem ezek a legfájdalmasabb „Na stop!” pillanatok, hanem az, amikor Sam elmondja a könyvtárba menekült embereknek az édesapjával történt telefonbeszélgetést követően, hogy ha útnak indulnak délre, a vihar „pillanatok alatt” utolér mindenkit, az őket vezető rendőrjárőrnek pedig csak annyi a válasza erre, hogy indulniuk kell, ne késlekedjenek. Mármint Észak-Amerika középső részéről le, délre, Mexikóba, ahol nincs akkora veszély. Gyalog! És igen, a többség útnak indul, aztán megfagy, maroknyira szortírozva hőseink közül azokat, akikből nem hűlt ki a túlélés ösztöne.

De akkor miért hivatkoznak klasszikusként sokan az alkotásra? Nyilván egyrészt maga a téma már húsz évvel ezelőtt is okot adott a párbeszédre, és az amerikai embereknek időről időre ki is jut a természeti katasztrófákból, de egy extrém mínuszokkal járó „jégkorszak” még ott is kuriózumnak számítana. A kérdés pedig adott: mennyire tudja csúcsra járatni az ezzel kapcsolatos látványvilágot Roland Emerrich (Függetlenség napja, Godzilla) rendezése?

Nos, így húsz évvel később is azt tudom mondani, hogy a New Yorkot elárasztó víztenger kellően drámai és „lenyűgöző”, bár ide is sikerült egy jelenetet csempészni, ahol Laura Chapman (Emmy Rossum) kisasszony bejelentkezik a Darwin díjért, de helyette egy buszsofőr kapja, akinek egyáltalán nem tűnik fel, hogy a dugó közepén már mindenki elhagyta körülötte a járműveket és menekül. Szóval újra és újra felbukkannak ilyenek a játékidő alatt, de a befagyott Szabadságszobor, vagy a pillanat, amikor a könyvtár elé egyszer csak besiklik egy hatalmas hajó, igyekszik minket kompenzálni.

Valamint a már említett Jake Gyllenhaalt is vicces látni diákként, hiszen addig leginkább két moziból lehetett ismerős az embereknek: az 1999-es Októberi égboltból és a 2001-es Donnie Darkoból. A Túl a barátságon, a Zodiákus vagy épp a Fogságban mind ezután érkezett. Bevallom, mielőtt elindítottam a filmet, nem is nagyon emlékeztem, hogy a Holnapután egyik főszerepét is ő kapta.

A karakterek tehát néha kifejezetten ostobák – ez egy olyan dolog, ami engem például kifejezetten irritálni tud. A történet alapvetően rendben van, és ennél többet nem is nagyon tudom ki lehetett volna-e hozni belőle, amit tudtak, belecsempésztek. A látvány pedig pazar, húsz évvel később is kikerekedett szemekkel figyeli az ember azokat a jeleneteket, amikben igazán erős a mozi.

Verdikt: SÁRGA

A holnapután egy korrekt alkotás, ami a Disyney +-on szinkronosan is elérhető. Nem kell nagy megfejtéseket várni tőle, és a végső lezárás is olyan, mintha egy kisgyerek naiv mosollyal bontaná a „Jézuskától” kapott karácsonyi ajándékot, de ezt nem rónám fel neki számlaként, csupán megmosolyogtató.

És, hogy miért imádja egy bizonyos réteg ezeket az alkotásokat? Egyetlen mondatban talán úgy tudnám összefoglalni, hogy azért, mert láthatnak az emberek valami drámait, ami lenyűgözi őket, de mégis remélik, hogy soha nem következik be és soha nem kell átélniük.